Romantikus vágyálom
Évtizedekig tartotta magát az az elmélet Robert Graves, majd
Marija Gimbutas nyomán, hogy az újkőkorszak kezdetével az őskori Nagy Anya
kultusza kivirágzott, összetett rendszerré vált, ami alapvetően békés,
gyümölcsöző vallás volt. Az őscivilizáció erre a vallásra-világképre épült.
A földművelő, állattartó, letelepedett életmóddal együtt
terjedt el az egész világon a Nagy Istennő vallása, mindenhol békés, boldog
aranykort hozva el – az ókori írók, mitográfusok ennek a régi kornak az emlékét
őrizték meg az aranykor mítoszokban és legendákban.
Ezt az őscivilizációt matriarchátus jellemezte, a nők irányítása
alatt virágzottak az első társadalmak. Csakhogy még az ókor kezdete előtt
felbukkant a harcias, agresszív, pusztító-hódító patriarchátus (főként az
indoeurópai és sémita népek ősei által képviselve), amely mindenütt erőszakkal
átvette a hatalmat és ezzel megkezdődött a lassú hanyatlás az ókorban.
Graves, Gimbutas és követőik elméletét támasztotta alá az az
általános ókori megfigyelés nyugaton és keleten, hogy már véget ért az
Aranykor, sőt az Ezüst és Bronzkor is, és beköszöntött a Vas Kora, avagy a Kali
Juga.
Ez az elmélet, amely magvát tekintve a békés matriarchátus
és a harcias patriarchátus küzdelme, a mai napig követőkre talál, főként a
feminista mozgalmakban.
Csakhogy a régészet egészen más képet fest.
Istennők
Lotte Motz (The Faces of the Goddess) és más kutatók nyomán
azonban ez a kép végtelenül hamisnak bizonyult. Egyfelől a legtöbb anyaistennő
nem egy közös Anyaistennő képzetéből ered, hanem több különböző ősistenségből
és a legtöbb vallásban és mitológiában nincs közük a növények termékenységéhez
– ellenkezőleg, Amerikában és a Közel-Keleten is férfi istenségek voltak
felelősek a növények (és állatok) termékenységéért.
Az anyaistennők az ismert mitológiában az istenek és emberek
termékenységéért, az isteni és emberi utódok születéséért feleltek.
Ráadásul ezen istennők a legritkább esetben békések.
Cihuacoatl, aki a Tollas Kígyót szoptatta és segített az emberiség
megteremtésében, emberáldozatot követelt. Kübelé, az anatóliai Nagy Istennő,
akinek Attisz volt a párja, semmiféle aspektusában nem kötődik az anyasághoz,
sőt a papjai – Attiszt imitálva – eunuchokká váltak. Ez sem vall éppen
termékenységre.
Azt se feledjük, hogy a Közel-Keleten, Egyiptomban és
Anatóliában is a háborúnak eredetileg istennője
volt. Anat, Inanna/Ishtár, Sekhmet, sőt maga az őssárkány Tiámat is mind harcos
istennők.
A következőkben igyekszünk választ adni mindezen
jellegzetességekre, és be fog bizonyosodni, hogy az igazság máshol van.
Szentélyek
Az őskori szentélyeket egy ideig úgy hitték, a ley-vonalakra
építették. Ezzel szemben az az igazság, hogy csak a szent helyek egy része
épült ilyen egyenesekre és metszéspontokra.
Az is meghaladott elképzelés,
hogy a megalithikus szent helyek mind Anatóliából származnak – a jelenlegi
leletek alapján úgy tűnik, előbb jelentek meg Európa nyugati partvidékén és a
Brit szigeteken: i.e. 4500 körül Spanyolország és Franciaország partjainál,
4300 körül Angliában, 4200 és 4100 táján Írországban és Skóciában, majd 3900
körül Dánia és Portugália térségében is felépülnek az első megalithok, és 3400
táján Hollandiában is.
Talán mondhatjuk, hogy
ugyanaz az őscivilizáció, amely Göbekli Tepénél állóköves templomot emelt i.e.
10000 körül, és Máltán felépíti az istennőt formáló templomokat, évezredeken át
nem emel újabb megalitikus szentélyeket – ám valószínűbb, hogy a partvonalak
beljebb kerülésével elvesztek az időközben emelt szent helyek.
Erre az egyik legkiválóbb
bizonyíték a 2015-ben, Szicíliától 37 kilométerre, a tenger mélyén, 40 méterrel
a felszín alatt talált monolit.
Háborúskodás
A békés, nyugodt aranykort leghatásosabban a számtalan
újkőkori erődítmény és csatanyomok cáfolják. Emberáldozatok, fegyverek, eltérő
társadalmi státusz – mindezt azt bizonyítja, hogy legalábbis az újkőkori
települések állandó harckészültségben kellett éljenek.
Hogy erre a halászó-vadászó-gyűjtögető hordák vagy belső
ellenségesség miatt volt-e szükség, esetleg mindkét okból kifolyólag, nehéz
megválaszolni. Az biztos, hogy a korai szakaszban jóval kevesebb harci
cselekmény zajlott, mint a középső újkőkor idején.
A Lengyel és Tiszapolgár térségében végzett ásatások azt
mutatják, hogy a vadászat, a harc, sőt a kereskedelem is elsősorban férfiak
feladata volt. Női munkának számított az agyagművesség és a sütés – vad- és
háziállatok viszont kizárólag férfi sírok mellékletei lettek.
Kiterjedt kereskedelem folyt az egyes települések között, és
ha az erődítéseket is ide számoljuk, azt mondhatjuk, hogy az újkőkorban sem a
letelepedett életmódot folytató Istennő-hívő közösségek, sem a kereskedelmet
bonyolító egyes emberek nem érezhették magukat biztonságban – más emberek
miatt.
Vadállatok ugyanis csak nagy éhínség idején mennek
emberlakta területre, és miattuk felesleges lett volna nagy sáncokat építeni.
[European Prehistory by Sarunas Milisauskas (Academic Press,
1978)]
Szobrok és szemek
Az istennő-szobrok esetében is két álláspont ütközik: az
első a folytonosságot emeli ki, amely szerint az őskőkor vénusz-szobrai és az
újkőkor számtalan női szobrocskája ugyanannak az Istennőnek a képmásai.
Peter Ucko [Anthropomorphic Figurines of Predynastic Egypt
and Neolithic Crete] azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy számos szobornál
megállapíthatatlan a nem, illetve elég sok férfi szobrocskát is találtak,
továbbá sok szobrocska a méreténél fogva akár gyerekjáték is lehetett – az
egyiptomi agyagszobrocskák, amelyek egyértelműen játékok, feltűnő hasonlóságot
mutatnak az őskori kőszobrocskákkal. A lányok pedig minden általunk ismert
korban a világ minden táján szerettek és szeretnek babázni.
Hasonlóképpen, a spirálban szemet látni, és azt állítani,
hogy a spirál mindenütt úgy jelentette az Istennő szemét, mint később a hajók,
szobrok, domborművek esetében a ténylegesen ábrázolt szem, tarthatatlan
elképzelés.
A szimbólumok fejezetében választ adunk a valós jelentésükre
– amelyből ki fog derülni, hogy ezek vallási-szakrális és mágikus jelképek,
amelyek összetett gondolati egységeket fejeznek ki.
Ruth Whitehouse ['Megaliths of the Central Mediterranean' in
Renfrew, The Megalithic Monuments of Western Europe] Olaszország, Szardínia és
Korzika szoborköveit vizsgálta még és alig, vagy egyáltalán semmilyen nyomát
nem találta feminin karakterisztikának, mi több, sok esetben éppen, hogy
fegyvert viseltek.
David Trump ['Megalithic Architecture in Malta'] a máltai
szobrok között talált elképesztően kevés női szobrot, a többség kiltet viselő,
lapos testű, androgün szobrocska volt.
Földművelés és állattartás
Az állatok háziasítása és a földművelés sem női munka volt.
A Nagy Istennőtől származtatták például a görögök, de jellegzetesen férfi
feladatnak számított mindkettő, olyannyira, hogy az állatok és növények
termékenységéért is férfi istenségek feleltek mindenütt az ókorban.
Vajon szakrális hatalomátvétel történt, vagy ami
valószínűbb, eleve nem a Nagy Istennő fennhatósága alá tartoztak ezek, hanem –
ezen istenségek közös jellemzője alapján – a Fiúhoz.
Mivel az állattartó népeknél a nők mindenütt alárendelt
szerepet játszanak a társadalomban, ugyanakkor a tudó nők, sámán asszonyok
kiemelt megbecsülésnek örvendenek, továbbá az ókori civilizációkban a
Közel-Keleten és Egyiptomban, majd a hellén kultúrán belül is jelentős
társadalmi státusszal bírtak a papnők és prófétanők, összességében azt
állíthatjuk, hogy:
Az újkőkori Istennő-hívő társadalomban a nők nem voltak egyenrangúak a férfiakkal, de a nők szellemi vezetőkké válhattak, akik jelentős hatással bírtak a társadalom egészére.
Női alávetettség
Az egyenlő, békés, nők vezette társadalom hamis képe tehát
elvetendő. Azt is érdemes fontolóra venni, hogy a női szakrális-spirituális befolyás
mellett épült fel az újkőkorszak őscivilizációja. Ha a papnők, jósnők, sámán
asszonyok érdekében állt volna egy női világi vezetés, vagy a női egyenlőség,
megtalálják a módját, hogy megalkossák.
Sokkal valószínűbb, hogy a nők közötti természetes rivalizálás
(amely a férfiak között is jelen van) eredménye volt az, hogy a lehető
legkevesebb vetélytársat akartak maguk körül, tehát éppen a papnők, a
spirituális vezető nők voltak érdekeltek a társadalmi egyenlőtlenségben.
Vegyük észre, a férfiak szinte mindig nyíltan versengenek
egymással, egyértelmű, direkt az erőfitogtatás, és ha küzdelemre kerül a sor,
többnyire ott is egyértelmű, nyílt minden. Valódi tiszteletet csak tisztességes
versengéssel, verekedéssel, harccal vívnak ki.
Ha a sorrend beáll, akkor utána ezt többnyire mindenki
elfogadja, bár időről időre történhet kihívás a vezetői szerepért.
Ezzel szemben a nők a felszínen sokkal együttműködőbbnek
látszanak, míg a felszín alatt dúl a hatalmi harc, és a sorrend sosem lehet
végleges.
Egy erős, vezető típusú férfi szívesen lát maga mellett
támogató férfiakat. Egy erős, vezető típusú nő is. Támogató nőket csak akkor,
ha egyértelműen, a nap huszonnégy órájában folyamatosan világos, hogy ő a
főnökasszony, a másik/többi nő pedig alárendeltje és beosztottja.
Egy vezető férfi akkor válik ilyenné, ha frusztrált és
másként nem élheti meg a hatalmát. Egy vezető nőnek viszont ez természetes
erőforrás.
Olyan genetikai sajátosságok ezek, amelyek valószínűvé
teszik, hogy az őskori, újkőkori társadalmakban maguk a spirituális vezető nők
gondoskodtak arról, hogy a női egyenjogúság semmiképpen se valósulhasson meg –
hiszen akkor az ő világos és egyértelmű hatalmuk csorbulhatott volna.
De honnan ered ez a békés, szeretettel és érzelmekkel teli,
tiszta és ártatlan Aranykor képzete? Részben az ókorból, ahol a törvények
szabályozta, merev társadalmi struktúrában élő, számtalan bajtól sújtott
emberek úgy érezték, a nem is olyan régen letűnt újkőkorszak szabadabb és
egyszerűbb világa maga volt az Aranykor.
A másik forrás a 19. századi nagyvárosi romanticizmus, amely
hamis, bukolikus képet festett a vidéki életről és az őskorról, felértékelve az
érzelmeket.